Syd Barrett 1946. januárjában látta meg a napvilágot Cambridge-ben. A fiú egy jómódúnak nevezhető középosztálybeli családba született bele, ahol nem panaszkodhatott arról, hogy unatkozik. Összesen öt testvére volt, akivel egész nap el tudták szórakoztatni egymást, és Barrett művészi lelkülete már itt, a gyermekkori szórakozásiban is megmutatkozott. Például imádott gitározni és dobolni, ami sokáig arra motiválta, hogy főállású zenész legyen. Syd már gyermekkorában is imádta a világ tudtára adni muzikális érdeklődését. Amikor megkapta élete első gitárját, jóformán még WC-re is azzal ment, és volt, hogy egész napja a pengetéssel telt el. Miután 14 éves korában átesett élete addigi legnagyobb megrázkódtatásán, édesapja, Arthur Barrett patológus elvesztésén, édesanyja nevelte őket tovább 5 testvérével. A kis Sydnek a zene segített feledni a szomorú napokon, és amikor kezébe fogta kedvenc hangszerét, teljesen megszűnt körülötte a világ, és olyankor nem is létezett számára más, csak ő és a hangok. Gitárhoz való tehetségét már édesanyja is csodálattal nézte, ám amikor elkezdett énekelni, kisebb tömeg gyűlt össze körülötte. Syd tipikusan az a gyerek volt, aki mögött összesúgott mindenki, nagy jövőt jósolva neki.
Azonban sosem érte be annyival, hogy egyedül nyűje a húrokat, már 14 évesen azon gondolkozott, hogy kiket gyűjtsön maga köré. Már elemi iskolás tanulmányai alatt is a Cambridge County School for Boysban – ami ma ma Hills Road Sixth Form College - a muzikalitás iránt szorosan érdeklődő kortársai társaságát kereste. Kisebb-nagyobb sikerrel alapított néhány hobbizenekart, de miután egyikkel sem jutott túl az iskola színpadán és a garázs falain túl, mindegyiket hamar megunta. Syd egy időre leállt a zenéléssel, és inkább tanulmányaira koncentrált. És jól is tette, hiszen 1964-ben felvették a dél-londoni Camberwell College of Arts egyetemre, ahol megismerkedett a későbbi Pink Floyd ma már legendás tagjaival. És ezzel kezdetét vette az a történet, amely bár tragikus véget ért, mégis beiktatta Barrett-et a rock n' roll feledhetetlenjei közé.
Syd Barrett karrierjének első és legfontosabb lépése a Pink Floyd megalapítása volt 1965-ben. Azt tudni kell, hogy a banda tagjai már korábbról, vagyis a fent említett egyetemről ismerték egymást, azonban nevük kezdetben "The Pink Floyd Sound" volt. Később lerövidítették "The Pink Floyd"-ra, majd miután komolyan gondolták, hogy együtt maradnak tanulmányaik után is, akkor jött be a sima Pink Floyd név, amihez több legenda is társul. És hogy miért tértem ki erre? Mert mindegyik ilyen teória az együttes nevével kapcsolatban Syd Barrett-hez köthető. A legrégibb legenda úgy tartja, hogy az énekes két korai blues zenész - Pink Anderson és Floyd Council - után keresztelte el a legendássá vált formációt Pink Floyd-nak. A dolog legfőbb érdekessége pedig az, hogy a két zenészt sosem ismerte, még csak nem is hallotta, csupán Blind Boy Fuller albumának ismertetőjében olvasott róluk: „Curley Weaver és Fred McMullen, Pink Anderson vagy Floyd Council – csak néhány azon blueszenészek közül, akik a piedmonti hegyekben, vagy a dús erdőjű völgyek patakjai mentén éltek.” Ez a mese egyszerre találgatnivaló és megmosolyogtató, nem igaz? :)
A csapat megalakulása után Syd gőzerővel vetette bele magát a szövegírás világába, és zsenialitásában rejlő elvakultsága már ezekben a korai időkben is megmutatkozott. Képes volt akár egy éjszakát is görnyedni az asztal felett, mire megtalálta a megfelelő riffet vagy rímet egy-egy versikéjébe, és lakásában állítólag emiatt sosem volt rend, és összegyűrt papírok hevertek szanaszét. A tagok már az első évben felfigyeltek énekesük páratlan kitartására valamint tehetségére, és amikor csak tudták, támogatták. Ugyanis előre látták azt: egy olyan zseniális fiatalemberrel van dolguk, aki nagy karriert csinálhat később nekik, a Pink Floydnak. És Barrett igyekezett is. Ez megnyilvánult abban, hogy nem csak a művészi dolgokban tört nagyra, hanem szívesen intézte a zenekar ügyeit is. Például 1966-ban első nagy érdemét azzal szerezte a többiek szemében, hogy sikerült menedzsereket találnia a csapatnak, méghozzá Peter Jenner és Andrew King személyében. 1967-ben pedig fel is vették Syd egyik első dalát, az Arnold Layne-t, amit az EMI tárt karokkal fogadott. A kiadó azonnal lemezszerződést kötött a Pink Floyd-dal.
Az első album felvételei többször megszakadtak, így nem 1967 márciusára, hanem júliusára lett kész. Ennek oka az volt, hogy a szomszéd stúdióban épp a Beatles vette fel legújabb dalait a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című albumra, és a Pink Floyd tagjai többször megigézve nézték őket ahelyett, hogy saját munkájukat ápolták volna. De hát ezt igazán meg lehet nekik bocsátani, mert akkoriban ha a helyükben lettem volna, én is szaladtam volna egyből át a szomszédba Lennonékat hallgatni és figyelni. Miután a Piper at the Gates of Down megjelent, egyből a hatodik helyen nyitott Angliában, ami bőven elég volt ahhoz, hogy felfigyeljenek a kezdőnek számító Pink Floyd-ra. A lemez az amerikai slágerlisták után a nemzetközi eladásokra is felkerült. Egyre előkelőbb helyre, és itt kezdődtek Barrettel a problémák. Az énekes ugyanis nem tudta feldolgozni a hirtelen jött népszerűséget, és nagy nyomással ránehezedő mentális problémákat az LSD-vel próbálta orvosolni. És ekkor elkezdődött egy folyamat, amitől a zenekar tagjai már előzőleg is féltek: tehetséges alapítótagjuk, a banda oszlopos tagja elindult egy lefelé tartó lejtőn, amiből nem tudott többé visszafordulni.
A drogok hatására az énekes viselkedése egyre kiszámíthatatlanabb lett, ami rányomta bélyegét a közös próbákra és fellépéseikre is. Volt olyan, hogy teljesen belőve állt a színpadra, és míg a többiek tették a dolgukat, ő csak egy helyben nézett maga elé a két órás koncerten. Roger Waters pedig azt is nyilatkozta később a Rolling Stone-nak, hogy Syd mintha játékszerként kezelte volna őket. Az egyik legextrémebb szokása például az volt, hogy végig ugyanazt a hangot játszotta a színpadon, amin úgy tűnt, a közönség roppant jól szórakozott, azonban a banda többi tagját istenesen összezavarta. A hatvanas évek végén pedig egyik koncertjük előtt nem csak hajzselét, de Mandrax tablettát is kent a hajára, ami a reflektoroktól szépen leolvadt a koncert közben, és miközben ráfolyt az arcára, úgy nézett ki mint egy zombi. Ez az olvadós jelenet egyébként a Pink Floyd The Wall című filmjében is megjelenik. A tagok sokáig toleránsak voltak Syd-del, azonban egy 1968-as próbán végleg betelt a pohár náluk. Miután Syd belőve érkezett, egy új dal ötletét mutatta meg a többieknek. Azonban lehetetlen volt vele elpróbálni a dalt, mert mindig máshogy játszotta, és miután a csapat hatodik nekifutásra sem tudott közös dülőre jutni vele, búcsút intettek Barrettnek. Ugyanezen év áprilisában pedig már tudatták is a sajtóval, hogy a zűrös Barrett többé nem tagja a Pink Floydnak.
Miután Syd kivált a Pink Floydból, egy zűrös korszak vette kezdetét életében, ami egészen 1972-ig tartott. Barrett ezen időszak nem szólt másról, csak a káoszról és az örök rendezetlenségéről, ami dalaiban és életében is megnyilvánult. Miután az EMI-től átpártolt a Harvest Records-hoz, két érdekes szólólemezt hozott össze, amit a kritikusok és a közönség a mai napig nem tud hová rakni. A The Madcap Laughs és a saját nevével fémjelzett Barrett csúfos bukás volt számára. Ennek tetejében pedig számtalan bírálat érte produceri stílusa miatt is, ugyanis sokszor szeszélyesen viselkedett a zenészekkel, és ok nélkül kiabált, valamint kötekedett velük. A fene érti ezt a Barrettet!
1968 és '72 között az énekes-gitáros és dalszerző már csak nagyon kevés fellépést vállalt el. 1970-ben a rádióban hallhattuk, amikor is John Peel Top Gear című műsorában öt dalt adott elő a hallgatóknak, amikből azonban csak egy jelent meg korábban. Később hármat újra felvett az újra kiadásra kerülő Barrett albumra, a másik pedig kizárólag Best of albumán jelent meg. A lemezzel az énekes turnézott is 1970-ben, ahol a fellépéseken a helyére került új Pink Floyd tag, David Gilmour kísérte Shirley-vel kiegészülve. Sőt, ők játszottak Syd egyetlen koncertjén is ebben az évben a londoni Olympia Hallban. Azonban a műsor érdekes véget ért. Barrett örök kiszámíthatatlansága itt is a felszínre tört, ami abban nyilvánult meg, hogy fél óra után udvariasan letette gitárját, és távozott a színpadról. A fellépés után bő egy évig pedig azt találgatta az angol média színe-java, mi van a Pink Floyd egykori frontemberével. Ugyanis Syd ezután már nem hallatott több hangot magáról. A művész a drogok rabja lett, ami teljesen aláásta alkotói tehetségét. Majd LSD-túladagolásban, 2006. július 7.-én távozott az élők sorából. Béke poraidra, Syd Barrett!
3:47:00
A Woodstocki fesztivál indulásának időpontja: 1969. augusztus 15. volt, és augusztus 18.-áig tartott. Eredeti neve Woodstock zenei és művészeti vásár volt. Jelszavával, ami a 3 nap béke és zene volt, a hippik óriási tömegét sikerült mozgósítania. A híres fesztivál megrendezési helye a Sullivan megyei White Lake volt, azon belül is egy Max Yasgur nevű illető 600 holdas farmja. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy a fesztivál eredetileg nem ezen a helyszínen lett volna. A szervezők eredetileg Walkill városát célozták meg, ám a település nem sokkal a fesztivál indulása előtt visszavonta szervezési jogát. Így maradt Bethel városa, ahová a szervezők a rossz időjárási viszonyok miatt nem vártak túl sok embert. Igencsak meglepődhettek, ugyanis Max Yasgur farmján fél millió hippi gyűlt össze, ami a koncertsorozat elején teljesen megakasztotta a hatóságokat. Az 500 000 fős tömeghez több mint 800 rendőrt kellett kirendelni, később további 200-at. Ekkora tömegre senki sem számított, főleg úgy, hogy a fesztivál hétvégéjére esőt mondtak. Ez azonban úgy látszik, senkit nem zavart. A Woodstocki bulira elképesztően nehezen lehetett csak bejutni. A helyszínt végeláthatatlan forgalmi dugók övezték. Emiatt több zenekar is lekéste koncertjét, többek között az első fellépő Sweetwater együttes is.
i káosz ellenére a fesztivál rendben és zavargásoktól mentesen zajlott. Ez nagy szó, főleg annak ellenére, hogy beengedték a drogokat és a kábítószer árusítás sem volt tiltva. A hippi közönség békésen szívta a füves cigarettát és fogyasztotta az LSD-t. A statisztikák szerint 10 látogatóból 9 drogozott a bulikon. Azonban bár rendbontás nem volt a drog miatt, de csendes tragédiák igen. Egy hippit a saját hálózsákjában érte kábított álomban a halál, amikor egy fesztiválos traktor áthajtott rajta, egy másik fiatal pedig szintén csendesen hunyt el a tömegben, amikor túladagolta magának a heroint.
A koncertek szintén majdnem életveszélybe mentek át. A zuhogó eső és a villámok nem kedveztek a fellépőknek, de őket ez nem riasztotta el. Country Joe McDonald például a saját zenekara nélkül is színpadra lépett, amikor azok visszakoztak, berendezéseiket féltve a nagy zivatartól. Ezt a helyzetet Alvin Lee, a Ten Years After gitárosa humorizálta el egy szállóigévé vált mondatával: "Ha megráz az áram minket Woodstockban, annál több lemezt adunk el!" És milyen igaza is volt ezzel!
Posted in: 
Bejegyzések
