Kezdetek - Avagy a hírnév előtti Guns N' Roses

Ha valakinek ma azt mondják: Guns N' Roses, egyből tudja, hogy a rockzene történetének egyik legsikeresebb csapatáról van szó. Karrierjükről számos könyv és újságcikk született, saját korukban pedig úgy tisztelték őket, mint egykor a római isteneket. W. Axl Rose legendás együttese megélte poklot és a sikert egyaránt. Életük bővölködött a kalandos fordulatokban, ami leginkább a csapat egytől-egyig nagy egyéniségeinek köszönhető. A Guns sosem vette lassúra a tempót, mindig tömeghisztériát és pörgős koncerteket hagyott maga után. A 90'-es évek végén eltűntek a nagyközönség elől, és sikereiket máig nem tudta megismételni egy rockzenekar sem. A GNR csúcsának éveit minden rajongó jól ismeri, ám azt már kevesen tudják, hogy mi volt a legendás csapattal a zenei életbe való betörés előtt.  A Rockblokk most összefoglalja e kivesézetlen témát egy egyedülálló cikkben. Guns N' Roses... a kezdetektől.

A Guns N' Roses 1985-ben alakult Los Angelesben. A bandát Axl Rose énekes és Izzy Stradlin gitáros alapította. Izzy-nek mindig is szenvedélye volt a zene, a banda befutása előtt egy lemezboltban dolgozott. Itt ismerkedett össze a hajléktalanként tengődő Axl Rose-zal, aki rendszeresen bejárt a boltba. Izzy-nek szimpatikus volt a rossz sorsú fiatal, és miután meghallotta egyszer énekelni, javaslatot tett neki arra, hogy együtt zenéljenek. Axl Rose készségesen elfogadta az ötletet, már csak további tagokra volt szükség.  Ez később meg is lett az L.A. Guns zenészeiből: Tracii Guns - gitárosból, Ole Beich - basszusgitárosból és Rob Gardner - dobosból. A csapat eleinte a Heads of Amazon és AIDS nevek között morfondírozott, ám később mindkét névválasztási ötletet elvetették. Így lettek Guns N' Roses.

Mint minden jóravaló csapatban, egy idő után itt is felvetette fejét az a konfliktus, amit zenei berkekben belső viszálynak neveznek. Ole Beich teljesítményétől nem voltak túlzottan elájulva a tagok, ezért közös megegyezéssel kirúgták. Helyére került a Roadcrew zenekarból Duff McKagan. Neki kulcsfontosságú szerepe volt a csapat indulásában, hiszen kapcsolatai révén ő szervezte le az első koncerteket. Ám az újabb vita ott kezdődött, hogy Tracii és Rob nem igazán volt oda a fellépésekért, mert nem látott fantáziát a bandában. Tracii helyére Duff egyik barátja, Slash lépett, aki már gyermekkorában is csak a gitározásnak élt. Slash végül magával hozta egyik jóbarátját, Steven Adlert, és így kialakult a banda legendás felállása.

A zenekar ezután egy Troubadour nevű szórakozóhelyen kezdett rendszeresen fellépni, ahol a közönség imádta őket. Axl hangjára mindenki felkapta a fejét, Slash gitárjátéka pedig elbűvölte a közönséget. Így a kezdeti időszakban látszott, hogy ez a banda más, mint a többi. A Guns N' Roses-nak már akkor is karizmája volt. Amikor Axl Rose megjelent a Troubadour-ban, a nép sikítani, csápolni kezdett, és a csapat jó befektetésnek bizonyult más Los Angeles-i klubokban is. Sikereiktől megrészegülve hozta Axl Rose az ötletet, hogy csináljanak egy saját turnét Seattle-be, The Hell Tour elnevezéssel. Ebbe a banda bele is vágott, ám csúfos kudarcot vallottak. Autójuk száz mérföld után lerobbant, és mire nagy nehezen eljutottak Seattle-be, ott jött a következő meglepetés: sorban le kellett mondaniuk egy csomó koncertjüket, ugyanis nem volt elég érdeklődő. Az Omni Room-ban például például csak - nem vicc - 13 ember előtt léptek fel. Ráadásul Axl itt is kicsapta hisztit, mert az ígért pénznél is kevesebbet kaptak kézhez. E rossz élmények után a csapat visszament Los Angelesbe, ahol folytatódtak a megszokott fellépések. 1985 végén Axl-ék ismét rendszeresen játszottak a Whiskey a Go-Go-ban, a The Roxy-ban, a Water Club-ban és a törzshely Troubadour-ban. Ebben az időben javarészt feldolgozásokat adtak elő Elvis-től, az Aerosmith-től (főleg a Mama Kin'-t) és a Rolling Stones-tól, de már játszották saját számaik közül az It's so easy-t, a Don't cry-t és a Reckless life-ot. És ekkor jött a fordulat...

A Guns N' Roses olyan jól zenélt a fent említett koncerteken, hogy végül egyik fellépésükön feltűnt a Geffen Records-tól egy menedzser, Alan Niven, aki azonnal lemezszerződést ígért a bandának. Végül 1986. március 25.-én a Guns N' Roses aláírta élete első szerződését a Geffen-nel. Napokon belül stúdióba is vonultak, ám a felvételek nem zajlottak zökkenőmentesen. Slash nem vetette meg a drogokat, ami folyamatosan hátráltatta a srácokat a munkálatokban. A cilinderes gitáros sokszor kábszermámorban ment be a stúdióba, ami miatt teljesen használhatatlan volt. Nem beszélve arról, hogy a linkségéről elhíresült Axl Rose legtöbbször be sem ment a stúdióba, vagy ha megjelent, akkor órákat késett. Viszontagságból sok volt a lemezfelvétel alatt, de végül a tagok összeszedték magukat a menedzser "biztatására" és '86 végén csak elkészültek az Appetite for Destruction dalai. Ezt követően jött a meló igazán nehéz része: a keverési munkálatok. Ám ez nem csupán technikailag volt nehéz a banda számára, hanem lelkileg is. Koncertjeiket le kellett mondaniuk, ha minden erejükkel oda akartak figyelni a készülő lemezre. Ám hogy a rajongókat kárpótolják, a Geffen ez idő alatt kiadott egy négyszámos Guns N' Roses EP-t Live Like a Suicide címmel, amely összesen 10 000 példányban jelent meg. Ezen hallható először a később szállóigévé vált kifejezés: "Guns n' fucking Roses!" És ami ezután jött az Appetite-al, az már történelem...

A fiatal Axl Rose:

Axl Rose egy vidéki vallásos családban nőtt fel, és 8 éves korában kezdett el a templomi kórusban énekelni. Hangterjedelmére - ami nem kevesebb, mint 5 oktáv - már ekkor felfigyeltek tanárai. Axl az éneklésbe menekült a rossz szociális helyzetből, de saját állítása szerint csupán azért tanult meg 5 hangfekvésben énekelni, hogy tanárait idegesítse. Később zongorázni is tudott. A templom, ahová szülei járatták, tele volt álszent gyermekmolesztálókkal. Heti 3 alkalommal kellett az egyház alkalmait látogatnia, és a tagok többször megverték őt testvérével együtt. Később ő is agresszívvá vált, és kamaszként többször állították elő a rendőrök verekedésért és utcai balhékért. Szülővárosát azért hagyta el, mert a rendfenntartók megfenyegették, hogy visszaeső bűnözőként vád alá fogják helyezni. 1982-ben költözött Los Angelesbe, ekkor mindössze 17 éves volt.

Slash a Guns N' Roses előtt:

Slash afroamerikai édesanyától és angol apától származik. Anyja ruhatervező volt, aki annyira jól nyomta az ipart, hogy több világsztárnak is tervezett már öltözéket (Pl.: David Bowie-nak). Slash édesapja szintén művészi foglalkozást űzött, grafikus volt. Többek között lemezborítókat tervezett, köztük Neil Young és Joni Mitchell albumaihoz is. Ismert becenevét gyermekkorában ragasztották rá társai és tanárai, mert sokat rohangált, és ő volt az iskolai osztályában az egyik legizgágább gyerek. Hiperaktivitása levezetésére javasolták neki a zenét, aminek az lett a vége, hogy minden tanórai szünetben a társai előtt játszott Les Paul gitárján. Mielőtt azonban ismert hangszerét nyűni kezdte, a dobolásba is belekóstolt. Kissrácként még egy iskolai színdarabban is szerepet vállalt dobosként. Első együttesét 18 évesen alapította.

Read more »

Posted in: axl rose,guns n roses,guns n roses történet,guns n roses története,online rockmagazin,portré,rock,rockzene,slash

3 nap béke és zene - Woodstock nyomában

1969 Amerikájában járunk, amikor hódított a hippimozgalom és a drogok. A fiatalok életét a rockzenében megtalált lázadás, a szabad szerelem és a háborúellenesség jellemezte. Ekkor rendezték meg a 3 napos Woodstocki fesztivált, amelyet a szervezők a "Béke és zene" jelszavakkal hirdettek meg. A rendezvény végül hatalmas szenzáció lett. Max Yasgur 600 holdas farmján 500 000 fős tömeg gyűlt össze. Így lett a woodstocki fesztivál minden idők legnagyobb tömegét vonzó rendezvénye. A fesztivál ezzel legendává avanzsálódott a popkultúrában, és bár sok dolog ismeretes róla, máig maradtak érdekes feljegyzések róla. A Rockblokk most feltárja Woodstock elfeledett történéseit.

A Woodstocki fesztivál indulásának időpontja: 1969. augusztus 15. volt, és augusztus 18.-áig tartott. Eredeti neve Woodstock zenei és művészeti vásár volt. Jelszavával, ami a 3 nap béke és zene volt, a hippik óriási tömegét sikerült mozgósítania. A híres fesztivál megrendezési helye a Sullivan megyei White Lake volt, azon belül is egy Max Yasgur nevű illető 600 holdas farmja. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy a fesztivál eredetileg nem ezen a helyszínen lett volna. A szervezők eredetileg Walkill városát célozták meg, ám a település nem sokkal a fesztivál indulása előtt visszavonta szervezési jogát. Így maradt Bethel városa, ahová a szervezők a rossz időjárási viszonyok miatt nem vártak túl sok embert. Igencsak meglepődhettek, ugyanis Max Yasgur farmján fél millió hippi gyűlt össze, ami a koncertsorozat elején teljesen megakasztotta a hatóságokat. Az 500 000 fős tömeghez több mint 800 rendőrt kellett kirendelni, később további 200-at. Ekkora tömegre senki sem számított, főleg úgy, hogy a fesztivál hétvégéjére esőt mondtak. Ez azonban úgy látszik, senkit nem zavart. A Woodstocki bulira elképesztően nehezen lehetett csak bejutni. A helyszínt végeláthatatlan forgalmi dugók övezték. Emiatt több zenekar is lekéste koncertjét, többek között az első fellépő Sweetwater együttes is.

A kezdeti káosz ellenére a fesztivál rendben és zavargásoktól mentesen zajlott. Ez nagy szó, főleg annak ellenére, hogy beengedték a drogokat és a kábítószer árusítás sem volt tiltva. A hippi közönség békésen szívta a füves cigarettát és fogyasztotta az LSD-t. A statisztikák szerint 10 látogatóból 9 drogozott a bulikon. Azonban bár rendbontás nem volt a drog miatt, de csendes tragédiák igen. Egy hippit a saját hálózsákjában érte kábított álomban a halál, amikor egy fesztiválos traktor áthajtott rajta, egy másik fiatal pedig szintén csendesen hunyt el a tömegben, amikor túladagolta magának a heroint.

A koncertek szintén majdnem életveszélybe mentek át. A zuhogó eső és a villámok nem kedveztek a fellépőknek, de őket ez nem riasztotta el. Country Joe McDonald például a saját zenekara nélkül is színpadra lépett, amikor azok visszakoztak, berendezéseiket féltve a nagy zivatartól. Ezt a helyzetet Alvin Lee, a Ten Years After gitárosa humorizálta el egy szállóigévé vált mondatával: "Ha megráz az áram minket Woodstockban, annál több lemezt adunk el!" És milyen igaza is volt ezzel!

A 3 napon át tomboló vihar azonban nem csak a zenélésre volt hatással. A második nap az esőzések megakasztották az infrastruktúrát, így a látogatók tömegének ellátása nehézkessé vált. Az élelemmel való ellátást például a második nap reggelétől karitatív szervezetek vállalták magukra, miközben a kitelepedett, jófej Food for Love négyszeresére emelte hamburgereinek árát. Az esőzések és az élelemhiány miatt több mint a 5000 ember betegedett le, és a 2. napon már ott tartott a dolog, hogy a fesztivál helyszínét katasztrófavédelmi övezetté nyilvánították. Ennek ellenére a látogatók nem mentek haza, ezért a szervezők elvárták tőlük a napijegy kifizetését. Ez a helyzet elégedetlenségi mozgalmat indított, majd végül az ideges fesztiválozók összetörték a jegyárusító bódékat, és önkényesen ingyenessé nyilvánították a programsorozatot.

A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a híres parti nem a világ legjobban szervezett koncertsorozata volt, de mégis meg tudott mozgatni rekord létszámú embert. Bár a fesztivált megrendezték 1979-ben, 89'-ben és 99'-ben ismét, már nem tudta hozni az első sikereit. De épp ebben az egyszeri és megismételhetetlen alkalomban rejlik a woodstocki csoda.

Read more »

Posted in: online rockmagazin,rock,rockmagazin,rockzene,woodstock,woodstocki fesztivál

Tedeschi-Trucks Band: Amerikai bluesházasok

Susan Tedeschi és Derek Trucks Amerika leghíresebb blues-házaspárja. A Tedeschi - Trucks Band 11 tagú zenekarával a Grammy-díj megnyerése után most már nem csak albumaival, de koncertjeivel is elkápráztatja a nagyérdeműt.

Itt van egy újabb csapat, amelynek híre még véletlenül sem jutott el Magyarországra, köszönhetően a rádiók és a zenetévék igényességének. Amíg nálunk folyton Lady Gagát nyomatják le az ember torkán az autóban és a tévében, itt egy újabb zseniális csapat, amely értéket is teremt. Az alap a következő: vegyünk a egy unatkozó házaspárt, akik nagyon szeretik a bluest. Majd adjunk hozzájuk egy csomó embert, akik a háttérből kísérik őket. Így lesz teljes a Tedeschi - Trucks Band, Amerika legújabb sikercsapata.

Sajnos itthon a hírét sem ismerhetik a rockrajongók ennek a bandának, ezért úgy gondoltam, ideje ezen változtatni. Bár olvasóim már megszokhatták, hogy rendszeresen írok olyan bandákról, akik külföldön már nagy karriert futottak be, míg nálunk ismeretlenek. A fent említett házaspár nem valószínű, hogy a jövőben nálunk is sláger lesz, de ha valaki át akar élni egy nagy zenei élményt, annak meleg szível ajánlom Susant és Dereket.

A duó tagjai, a 33 éves Derek Trucks és a 41 éves Susan Tedeschi már megismerkedésük óta a zene bűvöletében élnek. Először Derek vált a gitár rabjává, majd megfertőzte a blues szeretetével feleségét is. Ezek után már nem volt a megállás. A 90's években több hobbibandát alapítottak, és a munka mellett a muzsikálás volt számukra az első dolog. Mindez nem volt hiába, hiszen a kedves férjet hamar felfedezték, és oszlopos tagja lett az Allmann Brothers Band-nek. Nem beszélve arról, hogy később Eric Claptonnal is zenélt együtt, többször pedig turnézott a "Lassúkézzel".

Miután derek hazatért egy ilyen turnéról, feldobta feleségének az ötletet, hogy mi lenn, ha mind a keten főállású zenésznek állnának. Susannak persze nem volt ellenvetése az ötlettel szemben, ezért elkezdték egy banda tervét szövögetni. Azt már az elején tudták, hogy az együttesben ők akarnak a középontban lenni, viszont hogy igazán nagyot dobbantsanak, szükségük volt még háttéremberekre. Egyébként Trucks-ék később elérulták, hogy már a 90's években is szemezgettek az előbbi ötlettel, de az idő hiánya mindig hátráltatta őket. De a 2000-es évek elejére sikerült megtalálniuk azokat a profi zenészeket, akiket valóban kerestek. A Tedeschi - Trucks Band összeállt, és a sikerszéria elkezdődött.

Már a bemutatkozó koncertjükön is nagyon jól fogadta őket a közönség, és ők is meglepődtek azon, hogy ekkora tetszést váltottak ki az emberekből. Második koncertjük már telt házas volt, a harmadikra pedig már akkora volt az érdeklődés, hogy egy stadionban kellett megtartani. Később pedig jöttek az elismerések, 2009-ben pedig bezsebelték legnagyobb vágyálmukat: a Grammy-díjat. 

A házaspár együttesének legnagyobb értéke a kritikusok szerint, hogy ekkora létszámú és művészi színvonalat képviselő együttes legutoljára a hippi korszakban játszott. Ha a nagyöregek meghallgatják őket, a Delaney & Bonnie & Friends és a Jo Cocker’s Mad Dogs and Englishmen ugorhat be nekik. De ezeknek a bandáknak csak egy szépséghibájuk volt: sajnos nem voltak hosszú életű performanszok. De a Tedeschi-Trucks Bandnek minden esélye megvan rá, hogy emlékezeteset alkosson.

Eddig megjelent anyagaikból kétségtelenül bebizonyosodik, hogy igazi profikkal van dolgunk, de igazán jól koncertjeiken teljesítenek. Live Everybody’s Talkin’ című albumukat érdemes meghallgatni, mert ez a legjobb válogatás élő felvételeikből. A koncertalbumon 12 dalukat rögzítették különböző helyszíneken, és korong olyan jó minőségű lett, hogy a zseniális szerzeményeket szinte stúdióminőségben élvezhetjük.

De a riportereket és a zenészvilágot az a kérdés izgatja leginkább: Okoz-e valami feszültséget, esetleg rivalizálást a színpadon, hogy a kedves feleség is első osztályú gitáros? Erre a kérdésre Derek mosolyogva azt válaszolta, hogy néha jót tesz a feszültség, mert ha Susan valamiért frusztrált, akkor egy olyan gitárszólót vág oda, hogy csak pislognak ők is a színpadon! És persze mi is, ha elindítjuk őket a play gombbal! Reméljük, ez a banda még sokáig megmarad, hogy kellemes pillanatokat okozzon nekünk! Éljen Susan és Derek!

Read more »

Posted in: online rockmagazin,portré,rock,rockmagazin,rockzene

Igazi country Amerikából - a Sugarland sztori

Jennifer Nettles és Kristian Bush neve Amerikában egyenlő a minőségi country zenével. Az általuk alapított duót Sugarlandnek hívják, és 10 éves pályafutásuk alatt 11 millió eladott lemezt mondhatnak magukénak. A páros sosem pihen, folyamatosan termelik ki a slágereket, és azon kevesek közé tartoznak, akik saját maguk írják dalszövegeiket. A Sugarland ebben a hónapban ünnepli tíz éves évfordulóját. Ebből az alkalomból hoztam el nektek Jennifer és Kristian történetét.

Aki szokta hallgatni a rádiót, az már számtalanszor belefuthatott a banda Stuck Like Glue című számába, amely igen lendületes és vidám. Ugyanis az egész bandát ez jellemzi. A Sugarland repertorájában nagy hangsúlyt kapnak az élet derűs oldaláról szóló szövegek, de emellett Kritiant és Jennifert egyáltalá nem lehet egyoldalúsággal vádolni, hiszen lépten.nyomon bizonyítják, hogy minden stílusban megállják a helyüket. Ha kell, az énekesnő jól odamondogat,  belevalóan táncol, vagy megpenget mély érzelmi szálakat, mint a szerelem vagy a tehetetlenség érzése. Igazi tengerentúli country-ikonok ők, akik folyamatosan bebizonyítják: mindig tudnak újat mutatni a közönségnek.

A Sugarland zenekar 2002-ben alakult, és ha be kellne sorolnom egy műfajba, legerősebben azt mondanám, hogy alkotásaik legjobban a country világa felé tendálnak, ám ugyanúgy vannak popos és hihetetlenül rádióbarát dalaik is. A duó az évek alat mindig jól kiegészítette egymást. Míg a mai napig Jennifer Nettles látja el a szövegírói feladatokat, addig Kristian Bush az örök zeneszerző. Meg kell róla jegyezni, hogy azért ő sem ma kezdte a zenészi szakmát, ugyanis rendkívül sok mindenhez ért. Amelett, hogy a húrokat nyűvi, zseniálisan vokálozik, harmonikázik és játszik a mandolinon. 

Mikor a banda elindult, mindent Kristian akart magára vállalni, a menedzseri feladatoktól kezdve a koncertek leszervezéséig. Amikor azonban emberünk nagyon belebonyolódott a dologba, rájöttek, hogy muszáj lesz keresniük egy harmadik embert is. Olyat, aki ugyanúgy szerepet vállal a zenekar működésébe, de a külsős szerepeket is be tudja vállalni. Így találtak rá Kristen Hall Bush-ra, aki bár remekül teljesített, nem írta a nagy  stresszt, és 2006-ban elhagyta a csapatot. Miután Jenniferék újra ketten maradtak, sikerült végre profi szinten menedzselniük magukat, aminek meg is lett a fantasztikus eredménye: Baby Girl című dalukkal ismertek lettek Amerika szerte, és 2004-től nem volt megállás...

Miután aláírták szerződésüket  a Mercury Nashville Records-szal, gőzervel belekezdtek első kislemezük munkálataiba. Ez volt a Speed of Life, amelyen a fent említett Baby Girl című dal volt található, és amikor készen lettek vele, még gondolni sem merték, hogy többszörös platinalemezt fognak kiadni kezeik közül. Miután világossá vált számukra, hogy egy csapásra befutott bandává váltak, nem ültek tétleül a babérjaikon. Jennifer és Kristian szemérmetlenül kihasználta égből pottyant hírnevét, és nyakukba vették a hatalmas Amerikát. A majdenm fél évig tartó turné pedig olyan sikeres lett, hogy megőrültek értük a rajongók. És hogy ez miben nyilvánult meg? Például abban, hogy a Speed of Life 2004 október 26.-án jelent meg, de két hétre rá már vezetett a slágerlistákon a korongon található Baby Girl, amely máig a kettős legjelentősebb slágere. De tovább is van mondjam még? Tudjátok mit, inkább nem mondom, hanem írom. El tudjátok azt képzelni, hogy egy album mindjárt a megjelenése után után akkora siker, hogy a Billboard második helyére tornázza fel magát? Gondolom először ti is azt vágnátok rá szkeptikusan, hogy nem, meg hogy ilyen nincs, pedig van. Mert ha azt nézzük, hogy van egy csapat, ami önerőből turnézik, és minőségit tud adni az embereknek, akkor a jó híre hamar elterjed. És ez az, amivel a Sugarland jól indult. Hatásosan mutatkozott be a közönségnek, és nem sajnálta a munkát arra, hogy mindenki megismerje nevüket.

Miután az első album lecsengett, a rádiók még észhez sem térek a Baby Girl sikere után, már jött is a köetkező sláger, a Something More. Aki látta már a videoklipet, annak is szemtanúja lehetett, amint a régi tag, Kristen Hall Bush gitározik. Bármennyire is feladta később, (szerintem nem kellett volna kiállnia), mentségére legyen mondva, hogy iszonyat jól nyomta a csaj. Ráadásul az amerikai country rádióban egészen a második helyig jutott már a harmadik héten, ami szintén kitűnő teljesítmény egy viszonylag új csapattól. Miután ez a sláger is lecsengett (persze kellett egy jó félév hozzá), jennifer újra hozta formáját. Megírta a Down in Mississippi című dalt, ami szerintem a duó egyik legtökéletesebben sikerült slágere. Kristian olyat nyom a közepén, hogy beszartok, és olyan igazi country hangzás köszön benne vissza, amire minden vájtfülű felkapja a fülét.

Nem is kellett több a zenei kritikusoknak. A Sugarland debütáló 2004 nyarán megkapta a multi platina minősítést, és a kritikusok, egyre azt rebesgették: itt van az új country-csapat, aki véget vetnek a kontinens ellaposodó zenei hangulatának. Ráadásul a banda rekordot is döntött És hogy mivel? Azzal, hogy az albumból több mint 3 millió fogyott, és olyan lemezeket előzött meg ezzel az eladási listákon, mint például Bon Jovi  Who Says You Can Go Home kiadványa. A Sugarland az angol nyelvű médiában is egyre népszerűbb lett. Többször felléptek az MTV zenei műsoraiban, nem egyszer készítettek róluk riportot, és egyre több reggeli rádióműsorban vendégeskedtek.

Miután Kristen Hall ugye 2005 decemberében elhagyta a csapatot, a helyzet fintora, hogy pont ekkor jelölték az immár duóban maradt Jennifert és Kritiant a legjobb új előadónak járó Grammy-díjra. Egy évvel később már a CMT Music Awards-on is számtalan jelölést kaptak, és ha nem is nyertek, sikerült megmutatniuk mindenkinek: Itt vagyunk gyerekek, mi vagyunk a Sugarland, élünk, virulunk és alkotunk! Sőt olyannyira alkottak, hogy 2006-ban megjelent második albumuk, az Enjoy the Ride. Ezene pedig olyan nagy sikerek sorakoztak, mint az Evereyday America vagy a Steelin' című (csak amerikai klasszikusok) dalok. Ezzel az albummal pedig sikerült újabb rekordot megdönteniük. Ugyanis már az első héten 2. helyezést értek el a Billboard 100-as listáján. 2007-ben pedig már nem csak jelöléseket kaptak, hanem nyertek is. A CMT Music Awards-on nem mást zsbelhettek be, mint a közönség kedvencei díjat. 2011-ben pedig megkapták első Garmmy-jüket, az Év Amerikai Előadója címmel.

 A Sugarland így 2006-tól folyamatosan az amerikai címlapok kedvence volt. A Rolling Stone, nem csak dalaikat és albumaikat dicsérte, hanem előadási stílusukat a színpadon, és Jennifer Nettles közszereplői készségét is. Ugyanis a hölgyről ismeretes, hogy nagyon humoros és ötletes nyilatkozatot tud adni. Kristian rendszeresen át is adja neki a szót, hiszen Jenni igazi profi a média szórakoztatásában. nem véletlen, hogy az énekesnő több amerikai tévéműsorban is vendégeskedett, köztük a Car és a Yo Gabba Gabba! adásaiban.

Tavaly pedig véget ért egy nagy rendezvénysorozat, ahol a párosnak ismét sikerült domborítania. A Stuck Like Glue például az Év Dala elismerést hozta el nekik a CMT díjátadásokon, és ismét bezseblhették a csatornától az Év Country zenekara díjat. Mostanában azonban nem sokat hallani Jenniről és Kristianról. De hogy a rajongók megnyugodjanak, szó sincs feloszlásról. Jenniferék csupán egy kis szünetet engedélyeztek magukat. Ahogy az énekesnő nyilatkozta: "Most egy kicsit pihenünk, hiszen nekem és Kristiannak időbe telik feldolgozni a sikereinket. Egyelőre azon gondolozunk, milyen irányba menjünk tovább, de mindenki nyugodjon meg, a banda él és virul." Köszönjük Jennifer!

Read more »

Posted in: online rockmagazin,portré,rock,rockmagazin,rockzene,sugarland

Egy kis Eurythmics-túra: Lennox és Dave munkái

Ha azt mondom, Annie Lennox, ti azt mondjátok: Eurythmics. Hiszen ki ne ismerné a 80's évek legendás, azóta már klasszikussá vált duóját? És az öregebbek közül ki ne emlékezne arra, amikor először felcsendült a Sweet Dreams a rádióban, majd jöttek a csapat még nagyobb slágerei? Zenei rovatom mai  főszereplője a legendás duó. És most nem csak a csapat pályafutását mutatom be nektek röviden, hanem megismerhetitek Annie Lennox és Dave Stuart legütősebb dalait is. 

A Eurythmics kétségtelenül a 80-as évek elejének legsikeresebb duója volt. Annie Lennox és Dave Stuart sikere abban rejlett, hogy míg az újhullámos bandák tömegesen tünedeztek el a listákról 1984-ben, a Eurythmics továbbra is érdekes tudott maradni a közönség számára. Talán azért, mert ők soha nem változtatták zenei stílusukat. Minden albumukon a megszokott hangzással álltak elő, Annie lendületes hangja pedigmindig vitte a prímet. Zenéjük dobgéppel támogatott szintetizátoros muzsika volt, a dalszerzõ-menedzser Dave Stewart szerzeményei, de Annie Lennox a dalszerzői mnkálatokban nem működött közre, ő csak elénekelte őket. A Eurythmics elõdje a 70-es évek végén alapított The Tourist formáció volt, ami úgy alakult, hogy Lennox és Stewart Londonban nem csak találkoztak, hanem egymásba is szerettek. Az élettársi kapcsolat mellett zeneileg is sikerült zseniálisan egymásra hangolódniuk, így a Tourist után további zenei projektekbe kezdtek. Ennek egyik hajtása lett az 1980-ban megalapított Eurythmics.

.

És bár az évek során szerelmük kihűlt, de munkakapcsolatuk azért hála istennek megmaradt. Olyannyira, hogy 1981-ben kiadták elsõ albumukat az "In the Garden"-t. Bár a lemeznek pozitív visszhangja volt, nagyon gyenge eladásokat produkált. A sikertelenség után Stewart létrehozott egy saját stúdiót és a legendás második album, a Sweet Dreams (1983) már ott készült el. Ezzel a lemezzel olyan sikert értek el, hogy nem csak Európát, de az USA-t is egyből meghódították. Az MTV-n egyre több műsoridőt kaptak, és innentől nem volt megállás...
.

A siker tartós maradt, Annie és Stuartt nevét egyre több rajongó sikoltotta koncerteken, lemezeik pedig rekord eladásokat produkáltak. 1985 és 86-ban Stewart produceri munkára adta a fejét, és olyan nagy nevekkel működött együtt, mint Bob Dylan, Daryl Hall, Tom Petty vagy Mick Jagger. Eközben Annie sem pihent, a csábos énekesnő a színészet világába kóstolt bele. 1987 és 90 között a duó visszavonult egy kis feltöltődésre, de 1990-re már teljesen elfáradtak. Új dalokat sajnos nem sikerült összehozniuk, ezért kiadtak egy Greatest Hits albumot legnagyobb slágereikből. 1992-ben a Eurythmics véglegesen feloszlott. Lennox szólólemezt adott ki Diva címmel, amely azóta több mint 2 millió példányban kelt el. Közben egykori társa, Stuart megalakította a Spiritual Cowboy zenekart, de miután ezzel csak mérsékelt sikereket ért el, 1995-ben inkább ő is egyedül próbálkozott. 1999-ben pedig jött a nagy meglepetés: Annie Lennox és Dave Stuart újra közös munkára adta fejét, és kiadtak egy új Eurythmics albumot Peace címmel.A visszatérés fergetegesre sikeredett. A banda új lemeze hatalmas robbanás lett, régi korongjaikat pedig újra ki kellett adni a nagy érdeklődés miatt.
.

Most pedig, a duó rövid bemutatása után következzen, amit cikkem elején ígértem nektek: vagyis jöjjön  a banda szerintem 5 legütősebb dala. De mielőtt elkezdenénk a hallgatást, azt előre leszögezem: felejtsétek el a  rádióban agyonjátszott Sweet Dreams-et és társait. A következőkben olyan dalok fognak jönni, amiket sosem pörgettek agyon a rádiók, mégis megérdemelnek egy kis odafigyelést. Induljon a kalandozás!

Válogatás a Eurythmics szerintem legjobb dalaiból:

1. There must be an Angel

A dal a csapat 1985-ös, Be Yourself Tonight korongján jelent meg, és a csapat legsikeresebb kislemezdala lett a Sweet Dreams után. Egyébként az albumon olyan dalok találhatók, mint a Themeselves vagy a Conditioned Soul, amiket Annie még ma is előad szólóban.

 2. When Tomorrow Comes

 A dal Anni-ék 1986-os, Revenge című kiadványán található, és máig az album legjobb dalának tartják a kritikusok. sajnos a magyar rádiókban sosem hallani, annak ellenére, hogy a csapat hazájában még mindig az  egyik legnépszerűbb klasszikus.

3. Love is a Stranger

Ez a dal a Eurythmics második albumán, a Sweet Dreams-en található. Bár nem ez a sláger tette őket világhírűvé, de zseniális zenei elemeket fedezhet fel benne a vájt fülű hallgató. A recept itt is ugyanaz: egy kis new wave hangzás, változatos dallammal és zenei vonalvezetéssel.

4. Miracle of Love

Úgy gondoltam, ez a dal sem hiányozhat a sorból, ha jobban meg akarjuk ismerni a Eurythmics munkásságát. Ezzel a dallal is ugyanaz a helyzet, mint az 1986-os When Tomorrow Comes-al. Többet érdemelne, mégsem kap kellő figyelmet a beszűkült magyar kereskedelmi rádiókban.

 5. Here Comes the Rain Again

Ezt a slágert direkt hagytam utolsónak, mert ezt halai talán leggyakrabban a Sweet Dreams után a rádiókban. A szám az 1983-as Touch albumon hangzott el. Talán ebben az alkotásban mutatkozik meg legjobban Lennox-ék egyik alapismérve: hogy a zene végig egy ritmusban marad.

Read more »

Posted in: eurythmics,online rockmagazin,portré,rock,rockmagazin